Kiállítás az Ernst Múzeumban / Exhibition in Museum Ernst

Tisztelt jelenlévők, Barátaim!

Remélem, magunk között vagyunk.

Mert egy arcátlannak tűnő - de helytálló - megállapítással kezdeném:

Nekünk magyaroknak nincs szobrászatunk.

Elszármazó szobrászaink vannak, mint Csáky, Beöthy, Prinner vagy Schöffer. Lehetett volna Ferenczynk, Bokros Birmannunk, Viltünk, Megyeri Barnánk - ha van őket segítő hátország - de mivel nem volt, befejezetlen, kibontatlan életműveikkel csak magyar, relatív értékek maradtak. Hazánknak nincs szobrászata, szobrászainknak nincs hazájuk. Nincs őket segítő hátországuk, nincsenek intelligens hivatalnokaink, akik felfuttatnák, a világ kultúrájának részeivé tennék műveiket.

Gondoljunk csak Henry Moore-ra, aki 20 évet késett, egy másodlagos jelenség, de Anglia kultúrgépezete megcsinálta őt -micsoda hírnevet szerzett neki!

A mi politikusaink és hivatalnokaink pedig azt is tönkreteszik, ami "csak úgy", magától lenne. Politikusaink erőszakos diktátumai és bronzhoz, márványhoz, emlékművekhez, lovas szobrokhoz való perverz vonzódásuk szobrászatunkat még jobban tönkretette, mint festészetünket.

Szobrászatunk az elmúlt 80 évben a hatalom direkt eszköztárába tartozó médium volt, ugyanúgy mint a jog, a tömegtájékoztató ámítás vagy a büntetés végrehajtás. Nem véletlen, hogy a letűnt hatalmasoknak egyes fodrász-szobrászok, a leghűségesebb szolgák voltak az üdvöskéi, kebelbarátai. Csikyt, Harasztyt, Dargayt gyűlölték, állandó "büntiben" voltak. A szabad, öntörvényű egyént ki nem állták, mert kezelhetetlen volt annak a politikának, amelynek - kimondhatatlanul is - programja a szuverén egyén kiirtása ás izolálása volt.

Dargaynál sem a kinetikus szobrász az irritáló, az elfogadhatatlan, hanem az öntörvényű, manipulálhatatlan személyiség. Ezért aztán mellőzés, megaláztatás, értetlenség volt az osztályrésze. Amit emelt fővel vállalt, védte szakmája, hivatása tisztaságát a legnehezebb körülmények között. Vállalta önmagát, sorsát és tette a DOLGÁT: ebben persze barátai és nemzetközi sikerei is erősítették.

Generációmból Dargay Lajos barátom egyike azon keveseknek, akik állhatatossággal, emberi méltósággal túlélték mind az ideológia, mind a divat diktatúráját, sőt még a rendszerváltást is!

A 60-as években fölfedezte magának Schöffert, észrevette, hogy a statikus szobrászat - a klasszikus modernek - anyagai, technikai lehetőségei a század második felére jelentősen bővültek. Arcig a modern mesterek hagyományos anyagokat, hagyományos technikákat használtak a tér - saját személyes tereik - megfogalmazására, minta gipsz Csákynál, a fa Brancusinál, a kő Henry Laurensnél, a bronz Arpnál, addig a mai anyagok a fény, a szín, a hang, a mozgás által gazdagodtak. A mozgással pedig megszületett a negyedik dimenzió: az idő!

A szobrászat kibővült a mozgás, a hang, a fény által színezett levegő, az idő, a kibernetika és a csúcstechnológia adta lehetőségekkel. Lehetővé vált a levegő - a negatív tér - a csak látható, de kézzel nem tapintható irracionális tér megjelenítése.

A virtuális tér: a fénnyel, mozgással megformált levegő! Az a tér, amely pillanatonként változik, folyamatában, mozgás által alakul ki, és csak így, egy kétdimenziós forma - például egy négyzetbe foglalt negatív kör -amint megmozgatva egy darab teret a kozmikus mindenségből - a semmiből - és azt egy konkrét Dargays gömbbé, gömbgyűrűvé formálja. Folyamatos tér-változások, térfolyamok ezek a szobrok; olyan fémszerkezetes kibernetikus konstrukciók, amelyeknek Moholy-Nagy fénymodulátora volt a nagyapjuk, a konstruktív művészet családjába tartoznak és annak az élet- és művészet filozófiának a vas-, króm-, fény- virágai.

Szoborgépek-gépszobrok, amelyek mozgása által szemlélői lehetünk annak a fura filozófiai kategóriának, amit térnek hívunk. Ahogyan az láthatóvá válik, létrejön, átváltozik, ahogyan újra és újra megfogalmazódik, s közben azt is megfigyelhetjük, hogyan jelenik meg alkotójuk személyi karaktere. Igazi plasztikai poézis az, amit itt láthatunk.

Kultúránk azon értékei közé tartozik ez a kiállítás - ami itt végre megvalósult - amelyek önerőből, társadalmi támogatás nélkül, egy világhatalom ellenére születtek meg és értékében nemcsak nemzeti, hanem egyetemes.

Jó lenne tisztázni végre, ki tudja itt a dolgát és ki az, aki nem! Hogy örökkön-örökké ne a tehetséges húzza a rövidebbet. Bár lenne már egyszer a hivatalt jól kézben tartó polgárságunk! Polgárainkban annyi civil kurázsi, hogy tehessenek arról: ne tudósaink, művészeink hagyják el az országot, kényszerüljenek belső emigrációba, hanem értékromboló bürokratáink.

De tudnám díjazni, ha volna egy olyan nemzet, Haza - vagy minek nevezzelek - amely tudná és tenné a dolgát, amely a minőségi embert állítaná figyelme középpontjába. Amely segítené fiai teljes kibontakoztatását. Amely nem tehetségei elé, hanem mögé állna!

De jó lenne, ha egyszer már ott lehetnénk otthon, ahol születtünk. Ha hazánk, és szobrászatunk is lehetne.

Lajoskám, gratulálok!

Fajó János

(Elhangzott 1998. augusztus 18-án az Ernst Múzeumban, Dargay Lajos kiállításának megnyitóján.)